13

Késő délután értek a Telestrian Lakókomplexumhoz, amikor az alkalmazottak többsége már alig várja, hogy vége legyen a munkaidőnek, és hazatérhessen az épület felső szintjeire.

Kellan aggódott, hogy túlságosan feltűnő lesz a tündék között; eszébe jutott Orion füstölgése is Tir Tairngire kirekesztő bevándorlási politikájáról. Ennek ellenére azt kellett látnia, hogy Portland utcáin nyüzsögnek az emberek, és még a lakótérben is szép számban képviseltetik magukat. Persze a tündék voltak többségben, de az ígéret Földjének távolról sem ők voltak az egyedüli polgárai.

így érezheti magát egy metahumán Seattle-ben, jutott eszébe Kellannek. Folyton azt érezte, hogy magyarázkodnia kellene a jelenléte miatt. Idegen volt, és ideges. Minden percben eszébe kellett idéznie: a mellettük elhaladóknak meg sem fordul a fejében, hogy ők esetleg nem azok a munkába igyekvő céges alkalmazottak, akiknek látszanak.

Kellan ráadásul az öltözéke miatt is kényelmetlenül érezte magát. Midnight válogatta össze a ruháikat, amelyek szerinte a legjobban illettek fedősztorijukhoz, azaz hogy ők a NeuroTech hibaelhárítói. Kellan könnyű pulóvert viselt, amely sikeresen eltakarta az alá felvett ballisztikus anyagú vaskos pólót. Sokzsebes farmerja és fényesre sikált saját bakancsa egészítette ki az összeállítást. Kiberdekkjét és a többi felszerelést egy elnyűtté alakított szintibőr válltáskába rejtette. A táska szíján még egy NeuroTech lógót is sikerült ügyesen elhelyezni.

Orion hasonlóképpen feszengett a pulóver-zakó összeállításban. Haját a céges tündék divatja szerint lófarokba kötötte, és kelta csattal fogta össze. Sötét szemüvegének köszönhetően legalább elkerülhette, hogy bárkinek is a szemébe kelljen néznie.

Midnight tökéletesen hozta a határozott céges üzletasszony figuráját. Sötétszürke nadrágkosztümöt és kivágott fekete pólót viselt, amely még éppen illendő mennyiséget mutatott a melleiből, ha begombolta a blézert. Ő is szorosan összefogta a haját: ettől arckifejezése olyan fagyosan szigorú lett, hogy bárki kétszer is meggondolta volna, hogy meg merje-e szólítani. Orionhoz hasonlóan divatos napszemüveget viselt. Válltáskája Kellanéhez hasonlított. A táska egy zsebirodát és néhány irodai kelléket is tartalmazott Midnight valódi felszerelése mellett. Kellan tudta, hogy a tünde egy testhez álló páncélruhát is felvett a biztonság kedvéért.

Egyszóval Midnighton úgy álltak a céges cuccok, mintha ráöntötték volna. Kellan viszont nem tudta kiverni a fejéből, hogy nem illik ide, és azt kívánta, bár munkaidő után jöttek volna, ahogy Orion javasolta. Akkor legalább tudná, hogyan viselkedjen. Szerencsére időközben rájött, hogy itt mindenkitől szinte elvárják, hogy kissé kényelmetlenül érezze magát, ha be akar lépni a Telestrian Lakókomplexum területére — így hát ő sem lógott ki a sorból.

Kellan eddig csak a Renraku Archológiában járt Seattle belvárosában, amely régebbi is volt, és súlyosan meg is rongálódott 2059-ben, egy kóbor mesterséges intelligencia akciója következtében. A Telestrian Lakókomplexum nem volt olyan nagy, de így is lenyűgöző hatást keltett. A komplexum hét nagy tömbből állt, és szintenként egyre magasabbra emelkedett. A Renraku Archológia a tökéletes geometriára törekedett, itt viszont inkább a természet közelsége járhatott a tervezők fejében. Az építmény egyre fentebbi szintjeit hatalmas, zöld növényekkel teli teraszok kötötték össze: fű, virágok és itt-ott néhány gondosan nyírt fa gondoskodott az üde összhatásról. A falakat sem hideg acél és üveg alkotta: meleg földszínek, lombzöld és a természetes kőre megszólalásig hasonlító felület jellemezte az építményt. Az egészet mintha egy hegyből vájták volna ki, gondosan megőrizve az őshonos természet néhány elemét.

Azért megmaradt valami a tiszteletet parancsoló hegyből is. Kellan önkéntelenül eltátotta a száját, ahogy a hatalmas épülettömeg fölébük magasodott. Midnight előzőleg mutatott nekik egy ábrát, hogy megjegyezzék, mi hol van, de az nem adhatta vissza a mellbevágó valóságot. Kellan arra a több ezer emberre gondolt, akik otthonuknak nevezhetik ezt a helyet, a Telestrian Industries minden alkalmazottjára és a cégtől függő tömegekre, akik egy nagy, boldog céges közösségben élnek együtt, és magas, erős falak védik őket a külvilágtól. Vajon nyugodtabb az életük így, távol a világ bajától? Vajon milyen lehet itt élni?

Kellan azonnal abbahagyta a töprengést, amikor közelebb értek a komplexum bejáratához, és meglátta a fegyveres őröket. Fess, sötétzöld egyenruhájukban igazán jól festettek, de Kellan figyelmét inkább a kezükben tartott géppisztoly vonta magára. Unott arccal nézték, ahogy Midnight bedugta kártyáját a leolvasóba, és ellenőrizték a személyazonosságát. Ha a munkaadójuk által közölt adatok rendben vannak, akkor nincs probléma.

Az őr bólintott, Midnight kivette a kártyát, és intett Kellannek, hogy jöjjön. Előbb a lány, majd Orion is bedugta a hitelkártyáját. Az őrök egy intéssel és egy biccentéssel továbbengedték őket.

Midnighttal az élen beléptek az épületbe. Kellan a szeme sarkából felmérte a bejáratot. A tervrajzokból világosan kiderült, hogy milyen módszerekkel ellenőrzik az áthaladókat tetőtől talpig, a fogtöméseikkel bezárólag. Szerencsére egyikük sem esett át olyan átalakításon, amely beindította volna a riasztót. Kellannek és Orionnak, lévén Felébredtek, nem voltak kiberverjeik vagy más beültetésük, a Midnightéi pedig mindennaposnak számítottak egy céges hibaelhárító esetében, különösen, ha informatikával foglalkozik.

Oriont fájdalmasan érintette, hogy nem hozhatta magával kardját és egyéb fegyvereit, de Midnight közölte, hogy nincs más választásuk.

— A riasztó bármilyen fegyvert azonnal érzékelne. Fel sem fognánk, és máris egy tucat őr venne körül minket — mondta. — Soha nem jutnánk be, vagy ha mégis, nem jutnánk messzire.

— És ha valami rosszul sül el? — vetette ellen Orion.

— Akkor — felelt Midnight — éppen egy céges lakókomplexum kellős közepén leszünk, amely népes és jól képzett biztonsági személyzettel rendelkezik. Gondolod, hogy néhány pisztoly és egy kard számítani fog bármit is, ha elszúrjuk a dolgot?

Kellannek ez járt a fejében, amikor a komplexum egyik fő folyosóján haladtak. A bejárat felől nézve a Telestrian Lakókomplexum egyáltalán nem tűnt veszélyesnek, de a látszat gyakran csalóka — különösen Tir Tairngire-ban.

Az épület alsó szintjei részben nyilvánosak voltak. Itt vásárolhattak és szórakozhattak a lakók és a látogatók. Az egész egy szélesen elterülő plázára emlékeztetett. A fölötte levő két emeletről számos erkély nézett a földszintre, ahol kőlapokkal szegélyezett ágyasokban buja növényzet zöldellt. Élő fák nyúltak a magasba, alattuk virágok nyíltak. Az ajtók jó részét széles fakeret vette körül, ezek vésett díszítése nagyvonalúan egyszerre mutatott indián, kelta és más jegyeket.

Elhaladtak az üzletek előtt, és odaértek a liftekhez. Számtalan alkalmazott haladt el mellettük, de szinte rájuk se néztek. Kellannek feltűnt, hogy bent kevesebb az ember, mint kint az utcán, más metahumán pedig gyakorlatilag egyáltalán nincs. Annyi ember azért akadt, hogy a lány ne váljon feltűnővé. Azért észrevett egy pár törp technikust is, akik az egyik liftből léptek ki, és éppen valamilyen műszaki problémáról csevegtek.

Egyedül szálltak be a liftbe. Ahogy az ajtók becsukódtak, Midnight ránézett Kellanre és Orionra, majd a plafon sarkára, azután visszafordult az ajtó felé.

Kamerák, gondolta Kellan. Itt nem beszélhetnek nyíltan: valaki talán épp figyeli őket. Nyilván az egész komplexumban ez a helyzet, legalábbis a nyilvános helyeken. Kellan a falnak támaszkodott, és megpróbált unott arcot vágni.

A negyediken szálltak ki a liftből. Midnight úgy vezette őket a csarnokon keresztül, mintha már ezerszer megtette volna ezt az utat. Az egyik oldalon ablakok néztek az utcára és Portland városára. Kint most ért véget a munkaidő: rengeteg autó és gyalogos igyekezett hazafelé vagy ki tudja, hova.

Amikor átértek a csarnokon, a szárnyas ajtó előtt üldögélő őr felpillantott. Midnight egy mosoly kíséretében átnyújtotta kártyáját.

— Ide szól a megbízásunk — szólt hanyagul. Az őr átvette a kártyát, és bedugta a pulton álló leolvasóba.

— Ez nincs beütemezve — nézett a monitorra.

— Sürgős hívás — felelte Midnight. — Gond van az egyik intranetközponttal. Mr. Telestrian jobbnak látta, ha munkaidő után végezzük el a feladatot, hogy holnapra minden zökkenőmentesen menjen.

Az őr újra a képernyőn látható kódra pillantott, majd ismét Midnightra, aki magabiztosan és egykedvűen álldogált előtte, így fest egy céges alkalmazott, akit a világon semmi nem izgat, és száz százalékig biztos a dolgában.

— Rendben — szólt az őr, és visszaadta a kártyát Midnightnak. — Ismeri a rendszert: ha bármi ok miatt el kell hagyniuk a szintet, jelentkezzenek ki, azután itt jelentkezzenek be újra. — Rápillantott a gépre. — Nekem mindjárt lejár a szolgálatom, de valaki biztosan itt lesz.

— Jó magának — tréfálkozott Midnight. — Remélem, nem kell egész éjjel itt lennünk.

— Sok sikert! — köszönt el az őr.

Midnighttal az élen beléptek az ajtón a folyosóra. A tünde Kellanre nézett, és egy bólintással jelezte, hogy minden a tervek szerint halad. Aztán egy gyors pillantással felmérte a helyzetüket, és elindult az egyik iroda felé. Amint beléptek, bezárta maguk mögött az ajtót.

— Oké, gyerekek — dobta le a táskáját. — Lássunk munkához!

— Csak én érzem úgy — szólalt meg Orion —, hogy ez túl könnyen ment?

Midnight vállat vont.

— Sokat segít, ha a főnök írja alá a belépési engedélyedet — jegyezte meg. — Szeretted volna, ha nehezebben megy? — Orion megrázta a fejét. — Akkor jó. Figyeld az ajtót!

A férfi az ajtóhoz állt, szorosan a fal mellé. Midnight és Kellan az asztalon levő gépet kezdték vizsgálni. A szokásos összeállítás volt: síkképernyős monitor, manuális billentyűzet és jackek a közvetlen idegi kapcsolathoz; mindez a komplexum központi gépéhez csatlakoztatva.

Midnight az asztal alá kuporodott, és kihúzta a gép zsinórját a konnektorból. Kellan közben elővette kiberdekkjét, és leült az asztal elé. Letekerte a dekk zsinórját, és odaadta Midnightnak, aki rácsatlakoztatta a rendszerre. Kellan a homlokára helyezte az elektródahálót, és ellenőrizte a csatlakozókat. Egy próbaindítással meggyőződött róla, hogy minden működik; érezte az elektródák ismerős bizsergését. Midnight kibújt az asztal alól, és leguggolt Kellan széke mellett.

— A fájlnak, amit keresünk, a neve Hajnalcsillag — szólt. — A dekódolás miatt ne aggódj: azzal ráérünk akkor törődni, ha kijutottunk innen. Csak keresd meg a fájlt, és készíts egy másolatot… feltűnés nélkül. Ha bármi zajt vagy problémát tapasztalsz, lépj ki a rendszerből, és rögtön lelécelünk, oké?

Kellan bólintott. Midnight rámosolygott, jelezve, hogy teljes mértékben megbízik a képességeiben.

— Hát akkor — szólt — vágj bele! Mi majd őrködünk.

Kellan vett egy nagy levegőt, és megnyomta az indítás gombot a dekken. A valóság szürke, zizegő képpé olvadt, aztán átadta helyét a Mátrix csillogó, digitális virtuális valóságának. Kellan a dekk reprezentációjának belsejében volt, egy teljesen üres fehér szobában. A Telestrian termináljának csatlakozója kanyargó rúnákkal ékesített kőkapu képében jelent meg, amelyre borostyán futott fel. A bejárat éles ellentétben állt a steril környezettel. A kapu mögött kanyargó ösvény indult az őserdőben, amely a központi gép rendszerét jelképezte.

Kellan rálépett a gyalogúira — ezzel belépett a rendszerbe. Amint átért a kapu küszöbén, a megtett út eltűnt, és összezárult mögötte a növényzet. Kellan biztos volt benne, hogy megtalálja a „visszautat”, de azért elég kényelmetlenül érezte magát. Mintha egy másik világba lépett volna — akkor érzett hasonlót, amikor a határnál az erdőben elrepült felettük a wyvern. Ismeretlen vidéken járt; de a kezében volt az irányítás.

Gondolata erejével beindított a gépén egy keresőprogramot. Abban a pillanatban a semmiből egy aprócska, csillogó szárnyú tündér alakja sejlett fel az orra előtt. A tündér szárnyacskái zümmögve verdestek, miközben egy helyben lebegett a levegőben.

— Keresd meg a Hajnalcsillagot! — utasította Kellan a keresőt. A tündér lendült egyet, és berepült az erdő árnyai közé. Minden újra elcsendesedett, és Kellan várt.

A másodpercek csigalassúsággal teltek. Kellan biztos volt benne, hogy időről időre mozgás neszét hallja az erdő mélyéről. Biztonsági programok, gondolta. Átfésülik a rendszert illetéktelen felhasználók után szimatolva. Kellan bízott benne, hogy a dekk álcázóprogramja segítségével rejtve marad előlük, de tudta, hogy minél tovább időzik a rendszerben, annál nagyobb eséllyel fedezik fel az őrprogramok, hogy valami nincs rendben, és…

Ekkor felbukkant a tündér, és lebegve megállt Kellan előtt. A lány kinyújtotta a kezét, és megérintette a kicsi alak körül ragyogó fénygömböt. A tisztás megváltozott körülötte; az egyik ösvényre lágy fény vetült. Kellan elindult felé: ezt a területet jelölte ki a keresőprogram. A lombok összezárultak a feje fölött. Az ösvény így olyan volt, mint egy természetes, árnyak szabdalta alagút, amelyet mindössze a tündér pislákoló fénye világított meg.

Végül egy kisebbfajta tisztásra lépett ki, körös-körül égbe nyúló fákkal. Kellannek egyszerre feltűnt, hogy éjszaka van, pedig amikor belépett a rendszerbe, még napfény ragyogott át a falevelek között. Most az ég látható fekete darabkáján csillagok szikráztak, és a félhold világított. Kellan emlékezett rá, hogy a Telestrian Mátrix jelképrendszerében az éjszakai beállítás azt jelenti, hogy az adott területet szigorúbb biztonsági intézkedések védik.

A tisztás nedves füvét avar borította. Középen egy alacsony oszlopon egy méternyi széles faragott kőedény állt. Az oszlop négy széles kőlap metszéspontjában emelkedett, és mindegyik kőlap sarkában egy hatalmas kutya szobra ült. A halványszürke kő szinte ezüstösen csillogott a holdfényben.

Az akaratával és egy intéssel Kellan elbocsátotta a fénylő tündért. A zsebéből elővett egy áttetsző fekete leplet, amely olyan volt, akár egy tapintható árnyék. Vállára vetette az árnyköpönyeget, ezzel beindította a lopakodóprogramot. így a tiltott rét minden őrzője előtt rejtve maradhatott. Ezután elindult a kőedény felé.

Amint rálépett a kövekre, zölden felizzott a szobrok szeme. Kellan megtorpant, szinte lélegezni sem mert. Kész volt arra, hogy meneküljön, vagy küzdjön, ha kell, de a faragott kutyák nem mozdultak. A fény ugyanolyan gyorsan eltűnt a szemükből, ahogy az előbb megjelent; a zöld izzás egyre halványodott, végül eltűnt. Kellan fellélegzett. Magában forró hálát rebegett Jackie-nek, aki ellátta őt egyedi szoftverekkel.

Fellépett az oszlop mellé, és belenézett az edénybe. Azt szinte színültig tiszta, csillámló víz töltötte meg. A tál belső oldalára tekervényes ábra volt vésve, ami Kellant egy összetett nyomtatott áramkörre emlékeztette. Közelebb hajolt a vízhez, figyelte a csillagok és a hold tükröződő fényét, és elfogta a csodálat a programozói elme iránt, amely mindezt megalkotta. Árnyköpönyegének köszönhetően az ő tükörképe nem jelent meg a vízen.

— Hajnalcsillag — lehelte, mire a víz felszíne alig észlelhetően fodrozódni kezdett. A rendszer válaszolt a fájl nevének kimondására. A csillagok fénye alámerült a fodrozódó víz örvényében. A csillogó tükörképek összeolvadtak, és középen egy ragyogó fénypont bontakozott ki, amely maga is hullámokat vert, ahogy kibukkant a felszínen, majd könnyedén lebegett, akár egy parafadugó. Kellan kinyújtotta a kezét, hogy elvegye.

Centiméterekre a céltól egyszerre megállt a keze a levegőben, és visszahúzta a karját. Ez így túl egyszerű volt. Biztosan más programok is védik a fájlt. Még ha titkosítva is vannak az adatok, akkor is nehezebbnek kellene lennie a megszerzésüknek. Kellan körülnézett a tisztáson, de nem látott semmit. Lenézett a vízre, és nem volt ott semmi, csak az imént előhívott Hajnalcsillag fájl csillogása. Semmi jel nem mutatott arra, hogy bármi is észlelte volna az ő jelenlétét, és riasztotta volna a rendszert. Újra kinyújtotta a kezét, és meglátta a keze tükörképét, ahogy lentről a fájl után nyúl, amint a valódi keze fölülről tette ugyanezt.

Kellan újra megdermedt, és megint visszahúzta a kezét. Ránézett a néma mozdulatlanságban ülő kutyákra. Az az érzése támadt, hogy valaki figyeli. A dekások közül sokan állították, Jackie Ozone is, hogy bár a munka nagy részét a hardver és a szoftverek végzik, nekik maguknak is kifejlődött a hatodik érzékük, amellyel megérzik a virtuális világ történéseit. Most először életében Kellan megértette őket. Tudta, hogy a rendszer gyanakszik; nem maradt vesztegetni való idő.

A kezét belecsavarta az árnyköpönyegbe, és harmadszor is előrenyúlt. Ezúttal nem látszott a tükörképe, és semmi nem mutatta, hogy egyáltalán ott van. Óvatosan felkapta az izzó fényt a víz felszínéről, amely alig fodrozódott utána. Gyorsan bedugta a fájlt a zsebébe, ezzel egyidejűleg a kiberdekk letöltötte az adatokat. A fájl elég kicsi volt, egy pillanat alatt el tudta rejteni. Megfordult, és kiosont a tisztásról. A kutyák mellett olyan gyorsan haladt el, amennyire csak mert.

Elindult visszafelé a sötét erdőben; ezúttal nem volt vele a tündér, hogy megvilágítsa az utat. Visszaért oda, ahol belépett a rendszerbe. Perszonája intett a kezével, miközben Kellan kiadta a kiberdekknek az utasítást a kilépésre. Az árnyak közül előtűnt egy ősi kövekből faragott, borostyánnal befutott kapu. Kellan megkönnyebbülten sóhajtott, és átlépett a kapu alatt, hogy végrehajtsa a kilépés műveletét. Nemsokára visszaér a valóságba, a biztonságba.

Egyszerre indák csapódtak a kijárat elé; Kellan beléjük ütközött. Az indák megfeszültek, mint az acélsodrony, rátekeredtek a lány karjára és lábára, és minél jobban küzdött velük, annál szorosabban fonódtak köré. Kellan hangokat hallott a háta mögül. Hátrafordította a fejét az őserdő felé, és meglátta a fák közül kirontó két hatalmas kutyát. A bestiák szeme zöld lánggal izzott.